A szerző által átszerkesztett, javított szöveg!

Miért ez az izgalom? Mi a pontos oka annak, hogy a süllő méretkorlátozásáról beszélünk?

Bármilyen korlátozás azért szükséges, mert nem tudunk megálljt parancsolni magunknak. Ha korlátozás, ellenőrzés nélkül hagynánk vizeinket, kettő perc alatt kipucolnák a megélhetési horgászok azokat. Nem is tudom őket kárhoztatni, még ha egyáltalán nem is tetszik a szabad rablás, túl régóta tart azonban, hogy az ország szegény, és ezzel szoros összefüggésben sokan próbálnak mellékesből bevételre szer tenni.
Egyvalami soha nem hangzik el a viták során, és pedig az, hogy a kezelőnek elég pénze kell legyen a feladatai teljesítésére. Ez egy része állami forrásból érkezik, de nem hanyagolható el az a részösszeg sem, amit a jegy-bevételeiből gyűjt. Mivel a balatoni horgász társadalom is meglehetősen heterogén, (nincs rá statisztikám, így csak tippelni tudom) a fő célja a többségnek az, hogy minél több halat vihessen haza. Ha ebben olyan szabályokkal akadályozzuk, amivel nagyon nem ért egyet, netán időt sem hagyunk a friss elképzelések megszokásához, hanem kérdezés nélkül rájuk erőltetjük azokat, könnyen úgy járhat a kezelő, hogy jelentősen lecsökken a bevétele. Outszájderként is biztos vagyok benne, hogy az nem segítene pl. az ellenőrzés hatékonyságának növelésében.

Visszakanyarodva a fő kérdéshez, ha a tavainkat nem a mellékest keresőknek szánjuk, hanem halban gazdag, horgászturizmust vonzó helyszínekké akarjuk változtatni, akkor bizony a lehetőségek és tiltások egészséges egyensúlyát kell létrehozni. Meglehet, ez egy hosszú folyamat, ha egy napon akarnánk megváltani a világot, valószínűleg a fejünket venné a népharag. Vagyis meg kell határozni az elérendő célt, ami nyilván a halbőség, és ezzel összefüggésben az állomány fokozottabb védelme.

Milyen módokon lehet védeni a balatoni süllő állományt?

Lehet tiltani akár évekre a fogásukat/elvitelüket.
Pozitívum: ez különösebb utána számolás nélkül bizonnyal eredményt hoz, vagyis az kánaánt, amit mi itt még sohasem látunk,
negatívum: drasztikus horgászengedély vásárlás csökkenést vonna maga után, a bevételi oldal hiánya miatt nem telne a feladatok finanszírozására.
Lehet emelni az alsó méretkorlátozást.
Pozitívum: több visszaengedett alsó méretkorlátozás alá eső példányból valószínűleg több éri meg az ivarérett kort, és ívásával elősegíti az állomány növekedését,
negatívum: a méret alatti halak elvitele jelenleg nemzeti sport, ennek megnehezítése a magasabb méretkorláttal több elvett engedélyt fog eredményezni; sok energiába fog kerülni az elcsábulni képesek rendszeres ellenőrzése.
Be lehet vezetni a felső méretkorlátot.
Pozitívum: ha sikerül betartatni, a tó idővel egyre híresebb lesz nagy egyedsúlyú süllőiről, egyre többen választják majd horgászcélként, minden szolgáltatás, ami ettől függ, fejlődésnek indulhat,
negatívum: sok energiára lesz szükség, hogy a nagyobb halakat eladásra fogni szándékozókat sikerüljön kiszűrni.
Meg lehet szabni az egy engedéllyel fogható nemes halak éves darabszámát.
Pozitívum: figyelni kezdenek a hal elviteléért horgászók arra, hogy az elképzeléseiknek megfelelő fajú, méretű halakat fogjanak,
negatívum: többször fog visszakerülni a vízbe a sérült, méreten aluli példány, ami növelheti az elhullást. Nem tudom, hogyan lehetne megakadályozni.Az élőhalas, halszeletes készség eszközeit meg lehet határozni, akár több lépésben is. Meg lehet követelni a szakáll nélküli horog használatát, meg lehet szabni a horog minimum méretét, és lehet tiltani a többágú horgokat is. Ezzel párhuzamosan tanulmányokkal, cikkekkel, fogási beszámolókkal kell bombázni az írott, és elektronikus sajtót a kíméletesebb fogási módszerek eredményességét bebizonyítandó.

Pozitívum: megtanulva a kíméletes módszereket, jóval kevesebb sérülést okoznánk a visszaengedett fogásban,

negatívum: ha a horgászok nagyobb részét nem sikerül lassan megtéríteni az új elképzelések támogatására, csökkenni fog a jegybevétel, ami egy ördögi spirál.

Azt kell megérteni szép lassan mindenkinek (ha lehet, inkább jó gyorsan), hogy a kezelő a felhasználók alázatos kiszolgálója, és a horgászat maga: játék! És mint ilyen, nem az elvitt halról szól elsősorban, bár nem kizárva azt, hogy valaki a friss hal gasztronómiai élvezetéért is űzze ezt a sportot, arról szól, hogy élvezzük ki minden percét az időnek, ami megadatik arra, hogy a vízen tölthessük! Fogjunk sok halat, élezzük a lehetőséget, ami az állomány védelméből következik, és igyekezzünk a mainál jobb állapotban hagyni azt az utánunk következő nemzedékre!
Tilalom íváskor, akár fajspecifikus teljes tilalom időnkénti használata évekre előre tervezetten, alsó-, és felső méretkorlát lehetőségek szerinti növelése, a kíméletesebb módszerek elterjesztésének marketingje, az idő előrehaladta, ami alatt kikopnak a régi módszerbe belecsontosodott sporttársak (akiket nem hibáztatni kell, hanem, ha hagyják, tanítani, és megfelelően ellenőrizni), ezek megfelelő kombinációja nyomán érhető majd el, hogy a célhoz közelebb kerüljünk. Monitorozni kell a teljes folyamatot, és apró igazításokat tenni a gyűjtött adatok ismeretében...így lesz egyszer a jelenleginél egészségesebb, nagyobb átlagsúlyú balatoni fogas állományunk.

Mellék kérdésként felmerül a mélyre nyelt horog kérdése. Ha nem hagyjuk, hogy az engedély árának visszafogása legyen az engedély kiváltásának fő szempontja, akkor a kíméletesebb módszerek is könnyebben kerülnek majd elfogadásra. Azt tudomásul kell venni, hogy évtizedek megszokását csak lassan, és vagy drasztikus ellenőrzéssel, büntetéssel, komoly ismeretterjesztéssel lehet megváltoztatni, különben az engedélyekből származó bevétel a hideg vízre sem lesz elég.
A süllő mélyre nyelt horogból, vagy csupán a megfogásból adódó elhullásának elmélete? Nyeletéskor persze sűrűn előfordul, meg kell tanítani a szakikat más módszerrel fogni.
Pergetéskori sérülés? Ugyan már...

Székely Imre "lusta blogger, ügyetlen horgász, egyszerűen gondolkodó"

Tisztelt Horgásztársak! 

A mottóm a következő: Süllő vagy Fogas

Előre bocsátom én fogas párti vagyok. Minden balatoni süllő horgász tudja, ha jókor jó helyen vagy, rövid idő alatt a méretes (30cm) 3db-t „bespájzolod”. A 3db cirka plusz-mínusz 2kg. Ez nem lehet horgász álom! Mivel és hogyan szelektáljuk? Csak néhány példa amivel én a 2014-s horgászévadban sikeresen fogtam a süllők 1,5kg-s ill. nagyobb példányait. A klasszikus nyeletős módszernél mindig a lehető legnagyobb(+10cm) élő csalihalat ( bodorka, vörösszárnyú, „vezér” küsz) használtam 2-3 per nullás horgon. A hungarocel kocka nekem a tuti kapásjelző, ahogy indul azonnali akasztás és fárasztás. A megszákolt hal után rögtön a karabinerről oldom az előkét vele együtt a halat. Vizes ruhába (törölköző) teszem és a horgot a szájából (nem torok) kifordítom. Többnyire a farok úszóval intenek búcsút nekem. Másik kedvelt módszerem a pergetés, gumihalazás. Küsz ívás idején nem lehet otthon aludni. Locsog-frecseg a küsz had, tobzódik a süllő, a fogas. Nagy kaland, nagy méretű wobblerrel. A gumi halas jig fejes „vadászat” augusztus közepétől szeptember végéig aktuális nálam az ismert helyeken. Csak napközben, akár déli 12-kor, 30c fokban. Előfordul fogas helyett csuka, harcsa, balin, de pontyot is sikeresen szákoltam már.

A szomszédos Szlovákiában a süllő megtartható mérete 50 cm, csuka 60cm, ponty 45cm stb. Börtön büntetés, elkobzás sok-sok éve a tilosban járóknak. Szlovák-magyar barátom szerint ennek van visszatartó ereje. A bősi (Gabcikovo) erőmű alatt és felett a tározón, a nagy halak élőhelyén, maradandó élmény a téli peca január 31-ig. Február 1-től junius 1-ig általános horgászati tilalom ragadozó halra egységesen. Egyértelmű!!

A balatoni süllő állományt védeni kell első sorban a kormorán „fekete seregtől”. Megkérdőjelezhetetlen!!! Ritkítás folyamatosan, a süllő ifjak védelmében! Süllőfészkek igen nagy számú kihelyezése és felügyelete. Aktuális lesz hamarosan!! Éves kvóta a süllőkre fogasokra a 100db-on belül. Nyeletős módszer alkalmazásának felfüggesztése 2 évre. Ezt az időt elégnek tartom a süllő állomány megerősödésére.

…..hogy FOGAST foghassunk.

Köszönöm a lehetőséget.

 Csönge Ferenc, Balatonakali és Vidéke Sporthorgász Egyesület

Egy ideje követem a vitát és érdekesnek találom. Olvastam olyan véleményeket is, amik, úgy érzem, valós tapasztalatok nélkül fogalmazódtak meg. Márpedig tényként kezelni olyas valamit, amit az ember saját maga nem élt meg, csak „mondta Józsi bácsi”, vagy olvasta egy régi könyvben, nem gondolnám, hogy szerencsés.

Valóban elpusztul a süllő mindenképp, ha visszaengedjük? Alább leírok néhány velem történt esetet, utána pedig mindenki döntse el maga, hisz-e a „süllő úgyis elpusztul” mesében, vagy sem.

Kezdem rögtön a legkirívóbbal. Néhány éve éppen egy balatoni mólón horgásztam, és fogtam egy kisebb, 80 deka körüli süllőt. Ebben még nem lenne semmi különös, csakhogy a horgom nem a hal szájában volt, hanem a süllő állkapcsába akasztott bilincsbe akadt bele! Azaz egy ideje (Isten tudja mióta), egy karabinerrel, rajta valamennyi kötéllel élt. Meg kell hagyni, ezen az eseten azért még magam is elcsodálkoztam...

Volt szó a nyeletésről és annak kártékony hatásairól, amit én is abszolút mértékben elítélek. Mielőtt még rászoktam a pergetésre, gyakran horgásztam süllőre kishallal, halszelettel. Az egyik kedvenc módszerem az akadók fölötti úszós peca volt egy bányatavon. Ezen a helyen a halak zöme 70 deka és 2 kiló között mocorgott. Mivel helyben nagyon nehéz volt kishalat fogni, a Dunáról vittem mindig dunai küszöket (ezeknek az átlagmérete körülbelül akkora, mint 3 balatonié összesen). Soha nem nyelettem, nem is nyelethettem, hiszen rögtön ágak közé került volna a horgom. Amint elcuppant az úszó, bevágtam. Nagyjából tízből kilencszer jól akadt a horgom, még akkor is, ha egészen kicsi éppen harminc centis, vagy az alatti süllő volt a tettes. De mi történik akkor, ha mégis mélyre nyeli? Biztosan elpusztul? A múltban fogtam néhány olyan halat, aminek a torkából zsinór lógott ki. Némelyik esetben már egészen réginek tűnt a baleset. A horog többnyire ki sem látszott a torokból, csak a zsinór kandikált ki. Gondolom volt olyan eset, amikor egy sportszerű horgász belevágta a zsinórt, remélve hogy így túléli (és igaza volt!), illetve volt olyan is biztosan, amelyik valahogy megszabadult. A lényeg, hogy köszönték szépen, vígan éltek tovább.

Hasonló eset, bár csukával kapcsolatos, történt velem fordított esetben. Évekkel ezelőtt termetes csukát volt szerencsém horogvégre keríteni, kishallal, drótelőkével. Bármennyire is siettem a bevágással, ez a hal mélyre nyelt. A 8 kiló feletti jószág olyan iramban kapta el a csalit, hogy pillanatok alatt a torkában volt a nagy méretű egyeshorog. Én viszont vissza akartam engedni, semmiféleképpen sem akartam elpusztítani, így hát úgy döntöttem, belevágom a drótelőkét, amennyire közel csak lehet a horoghoz. A halat elengedtem, szépen elúszott. 3 hét múlva kaptam a hírt, hogy pár száz méterrel odébb megfogták, újból kishallal. És köszönte szépen, ereje teljében volt, a horognak pedig addigra nyoma sem volt. Könnyű volt beazonosítani, ugyanis volt a farkán egy jellegzetes sérülés, és centire valamint súlyra is stimmelt, mint amit én mértem (a második elejtő sajnos hazavitte a halat) .

Persze, ez csuka volt, az mindent kibír, gondolhatnánk, de mi újság a süllőkkel?

Az év nagy részében a Dunán horgászom. A kishalas pecát már jó pár éve magam mögött hagytam és szinte kizárólag csak pergetek. Sok szép halhoz volt szerencsém, amiket vissza szoktam engedni. Ennél fogva érik az embert olykor meglepetések. Például, hogy ugyanazzal a hallal többször is találkozik. Igen, még egy akkora vízen is, mint a Duna. Mivel a szebb halakat mindig fotózom, ezért a beazonosításuk is könnyű. Kétszer már több ízben fogtam meg ugyanazt a süllőt, volt köztük két kilóstól kapitálisig mindenféle méret. A legkirívóbb eset egy dunai öbölben történt. Egy nap egy barátommal horgásztam, szép fogast sikerült csónakba emelnie. A 9 kiló körülire tippelt halat néhány fotó után elengedte. Ugyanezen a helyen nem egész egy héttel később ugyanezt a halat megfogtam, amit újfent visszaengedtem. További pár napra rá fogtam egy másik, hasonló méretűt, amit szintén visszaengedtem. Bő egy hét múlva kaptam a hírt, hogy két fiatal srác fogott 1-1 szép süllőt, 9 kilósakat! Mivel lefotózták, kértem az ismerősömet, küldje el a képet, hagy nézzem meg, mert volt egy sanda gyanúm. Persze, ekkor már a kertben kerültek objektív elé a halak, de tökéletesen felismerhető volt mindkét jószág(az egyiknek feltűnő hiba volt a hátúszóján). Tehát még egyszer, az egyiket harmadjára!!!, a másikat másodjára fogták meg. Egyúttal valamelyest igazat kell adnom ebből a sztoriból kiindulva azoknak, akik azt mondják, a visszaengedett hal elpusztul. Való igaz, ha megfogja újra más, és hazaviszi...

Szóba került a nagy mennyiségű süllőfogás utáni pusztulás is. Erre is had mondjak ellenpéldát. Évek óta járok hazai versenyekre és még sosem hallottam a verseny lecsengése utáni napokban pusztulásról, haltetemek észleléséről. Persze, idehaza ez még annyira nem is kellene, hogy feltűnjön, hiszen vannak ugyan halasnak mondható versenyek, mégis messze elmaradnak egyes külföldi vizeken megrendezett derbiktől. Olyanoktól például, mint a Raduta tározó, ahol egy hétvégén 1000 db körüli fogást regisztrálnak a versenyzők, süllőből, természetesen. Erről a vízről annyit érdemes tudni, hogy lehetőség van ellátogatni egy hetes kifejezetten pergető túrára, de halat nem lehet elvinni. Minden süllőt visszaengednek. Persze, ez pergető peca, ahol a mélyre nyelt horog rendkívül ritka, de ezen az oldalon is sokan állították azt, hogy pusztán a stressztől ígyis-úgyis elpusztul a süllő. Első alkalommal, mikor itt jártam, napi 80-100db-os fogásaink voltak (fejenként!). Azon a héten összesen két darab elpusztult süllőt láttam. Mindkettő mélyre nyelt. Az egyik rövid idővel a visszaengedés után, a másik kb. 1 órával később jött fel a felszínre. Kétszer jártam itt, és összesen ennyi horogtól elpusztult halat figyeltem meg, pedig mindkétszer nyáron, kánikulai melegben horgásztam. Beszéltem a tulajjal is, és süllő döglést még ő sem tapasztalt sosem, pedig ha valahol, akkor itt látnak a halak elég horgot...

Németeknél sem a horgászok találták ki a C&R tilalmat, hanem a zöldek, akiknek magáról a pecáról sok fogalmuk nincsen. Észak-Németországba is évek óta járok. A Balti tenger mellett a horgásztatás munka. Egy horgászvezetőnek pedig a munkája alapfeltétele a hal, a biztos kapás. Éppen ezért náluk kikötés, hogy a megfogott halat vissza kell engedni a vendégnek! A német C&R horgászok ezt úgy nevezik, „szelektív elvitel”. Az alsó mérethatár északon eleve magas, így ezt viszonylag könnyen be tudják magyarázni.

Szlovákiában, de a nyugati országok zömében jóval szigorúbb szabályok vannak érvényben, sok éve. Mégsem a haldögökről híresültek el, hanem a jóval jelentősebb halmennyiségről, mint ami nálunk tapasztalható.

Bizonyos országokban alsó-felső méretkorlátozást is bevezettek, és működik. Az ott élő horgászok pedig az évek során látványosan javuló fogási statisztikákról beszélnek. Ezen országok mindegyikében van hal bőven. Biztos, hogy ők csinálják rosszul??? Nálunk meg 5 (!!!) centi méretkorlát emeléstől halmageddont jósolnak a „szakértők”...?

Én azért járok a vízre, mert szeretem ott tölteni az időmet, szenvedélyem a horgászat, és természetesen, szeretem átélni a kapás pillanatát, a halfogás örömét. Ugyan szinte minden halamat visszaengedem, mégsem célom kötelezni senkit sem arra, hogy járjon el hasonlóképp. De akkor miért is kötelezhetnének engem arra, hogy egy jobb napon, miután mondjuk 5 dobásból megfogom a 3 süllőt (ami persze lehet, hogy csak mondjuk 20 centis), pakoljak és hazamenjek? 10 perc levegőzés és pár darab „hús” ? Van, aki tényleg erre vágyik? Van, akinek tényleg csak ennyi a horgászat? Szomorú vagyok, ha így van... Tévedés ne essék, nem vagyok én sem álszent. Tisztában vagyok vele, hogy a halnak ez kevésbé szórakozás, mint nekünk. Sőt, nagy néha magam is eszek halat. De az ember a vadászösztönével együtt születik, nekünk horgászoknak pedig, a vadászokkal szemben megadatik az a lehetőség, hogy a legyőzött vadat élve hagyjuk, szabadon engedjük. Éljünk ezzel a lehetőséggel, és ne essünk át a ló túloldalára! Azt talán egyik tábor sem fogja bánni, ha később gyakrabban koppan a tenyérben pergetőpálca, vagy gyakrabban kúszik fel a karika?

 Sztahovits Péter horgász szakíró, pergető válogatott kerettag

Horgászként és halas szakemberként egyaránt érdeklődve olvastam a BBHSZ honlapján kibontakozó vitát, ami szerintem egyre többről szól, mint a süllő méretkorlátozása. Ezzel együtt egyelőre ehhez az alapkérdéshez szólnék hozzá, bízva abban, hogy a további, mélyebb összefüggések is terítékre kerülnek előbb-utóbb.

Mielőtt belevágnék a kérdés részletes elemzésébe, érdemes áttekinteni a süllő méretkorlátozásának a történetét:

• A süllő méretkorlátozása már az 1888. évi halászati törvényben is megjelent. Ez a jogszabály 35 centiméterben határozta meg a kifogható méretet, de fontos megjegyezni, hogy a halakat ekkor még „a fej elejétől a fark végéig” kellett mérni, tehát a mai mérési szabály (orrcsúcstól a farokúszó tövéig) szerint ez a méretkorlátozás is 30 centi körüli volt.

• Az 1959. évi tilalmi rendelkezés (FM rendelet) 30 centiben határozta meg a süllő legkisebb kifogható méretét.

• Az 1961-ben kiadott FM rendelet néhány halfaj esetében megváltoztatta a méretkorlátozásokat, de a süllő maradt 30 cm.

• Változás 1977-ben történt, amikor a halászatról szóló törvényerejű rendelet (30/1977) mellé kiadott 44/1977 MÉM rendelet (a végrehajtási rendelet) 40 centire emelte a süllő méretkorlátozását.

• Jogszabályi szinten a következő változás 1981-ben történt, amikor a 18/1981 MÉM rendelet ismét 30 centiben határozta meg a süllő legkisebb kifogható méretét.

• Az 1997. évi XLI. törvényhez kiadott végrehajtási rendelet (78/1997 FM rendelet) szintén a 30 centis méretkorlátozást tartalmazta.

• A jelenleg érvényes jogszabály is a 30 centit alkalmazza méretkorlátozásként.

Mint a felsorolásból látható, 1978. január 1. és 1981. december 31. között, négy évig volt érvényben a 40 centis méretkorlátozás, amit a Magyar Horgászban leírtak szerint a MÉM a MOHOSZ egyetértése mellett vezetett be, majd vont vissza…

Szári Zsolt a Magyar Horgász 1978. októberi számából pontosan idézte a balatoni méretkorlátozás visszavonásának okát, csak azt felejtette el megemlíteni, hogy az újságban, pontosan emellett a cikk mellett, egy olvasói levél is megjelent „A retúrsüllők védelmében” címmel, és a méreten aluli, visszaengedett süllők elhullásával foglalkozott. Emellett szintén 1978-ban, az áprilisi Magyar Horgászban Antos Zoltán említette meg, hogy „Sokan túlzottnak tartják, hogy a balinhoz és csukához hasonlóan a süllő legkisebb kifogható mérete is 40 centi.” Aki ismeri azt a kort, az pontosan tudja, hogy mekkora elégedetlenség lehetett a horgászok körében, ha ezek a gondolatok nyilvánosságra kerülhettek…

Mindemellett a 40 centi visszavonásával kapcsolatos horgászkezdeményezésre – halas pályára készülve, horgászvezető gyermekeként, és horgászként – magam is emlékszem. A mi környékünkön a Tassi V-VI. víz volt a minta-hely, ott néztük többször elkeseredetten a 30 centi feletti, de 40 centi alatti, visszaengedett süllőket hassal felfelé sodródni a Duna felé…

De mindez ma már gyakorlatilag mindegy, a tény, hogy a tapasztalatok alapján a 40 centis méretkorlátozást visszavonták, és az ország összes természetes vízére visszaállították a 30 centit! Nem gondolom, hogy kizárólag a balatoni hálók szembősége miatt…

E kicsit hosszúra nyúlt bevezető után rátérnék a vita legfontosabb felvetésére, a süllő méretkorlátozásának kérdésére, aminek – mint általában az ilyen kérdéseknek – számtalan megközelítése és nézőpontja létezik. A következőkben megpróbálom a legfontosabb nézőpontokból megvizsgálni a kérdést.

Élettan: Horgász szóhasználattal élve, a süllő „puha” és érzékeny hal. Akár egy erőszakosabb fárasztás, akár a parton vagy a csónakban a vergődés, akár a horogkivétel végzetes lehet számára. Ez a horgász szakirodalom süllővel kapcsolatos anyagaiban rendre fel is merül, Antos Zoltán például a következőképpen fogalmaz: „A süllő kis életerejű hal. Ez nem csak fárasztás közben mutatkozik meg, hanem életben tartásánál is. A kifogott süllő a nyári hónapokban két órán belül többnyire akkor is elpusztul, ha a horog a szája szélén akadt el, s azonnal kipányvázzuk.” (Horgászok kézikönyve 1981.) Szinte minden süllőhorgász által ismert, sok évtizedes tapasztalat, a visszaengedett süllővel miért is lenne másképp?

Élettani szempontból tehát helyesnek tűnik az a felvetés, amely a méretkorlátozás eltörlését, és az első három süllő kötelező megtartását javasolja.

Halgazdálkodás: Valaha úgy tanultuk, hogy a méretkorlátozások legfontosabb szerepe, hogy kifogása előtt minden egyed legalább egyszer leívhasson. Vagyis az állomány önfenntartását segíti. Ha nagyon szélsőséges véleményt szeretnék megfogalmazni, akkor a következőt kérdezném: Ha kutatások azt mutatják, hogy egy adott víz valamely halfaja akár az ívóhelyek hiánya miatt, akár táplálékhiány miatt nem tud önfenntartó állományt alkotni, és ezt a fajt folyamatosan telepíteni kell, akkor mi értelme van a méretkorlátozásnak?!

Persze nem ilyen egyszerű a kérdés, mert az egészséges halállományhoz szükséges a különböző fajok és korosztályok jelenléte, és ez kifejezetten igaz a ragadozókra, akiknek az elsődleges feladata a szelekció, a beteg egyedek fogyasztása, vagyis megfelelő ragadozó populáció nélkül a békés halak állománya könnyen degradálódhat. Ezt a problémát a természet régen magától megoldotta. Napjaink módfelett domesztikált vizeiben az embernek (a gazdálkodónak) kell beavatkoznia, a megfelelő ragadozó állományt fenntartania (betelepítenie, szabályoznia), és időt biztosítani neki, hogy elvégezhesse a szelekciót.

Ehhez viszont már feltétlenül kell a méretkorlátozás, egyrészt hogy minden egyed és korosztály kivegye a részét a szelekcióból, másrészt, mert halállomány szempontjából az nem gazdálkodás, ha a betelepített halat másnap már ki is fogják!

Ökológia: Egy természetes vízben élő halpopulációra jellemző a korosztály-piramis szerkezete. Ez mutatja, hogy az egyes korosztályok mekkora méretűek, illetve látszik belőle, hogy az idősebb halakból kevesebb van. A méretkorlátozás emelése minden esetben csökkenti a megtartható méretű halak mennyiségét, emellett a megakasztott halak kormegoszlása állandónak vehető, mert többségében mindig a tapasztalatlanabb, fiatalabb egyedek kerülnek horogra. Ezzel könnyen belátható, hogy a méretkorlátozás emelése minden faj esetében növeli azon egyedek számát, akiket a kifogásuk után vissza kell engedni. Ez mindenképpen kockázatot jelent az egyed szempontjából (ez a süllőre kiemelten igaz), nem volt véletlen az az etikai szabály, mely szerint el kell hagyni azt a horgászhelyet, ahol sorozatban méreten aluli hal akad a horogra. Felmerülhet a kérdés, hogy milyen méretkorlátozást kell meghatározni, hogy a horogra többségében megtartható méretű halak kerüljenek? Erre csak a víz részletes ismerete, a horgászmúlt, a szakmai tapasztalat együtt tud választ adni. Az biztos, hogy minél magasabb a méretkorlátozás, annál nagyobb az esélye, hogy a horogra kapó halat vissza kell engedni, vagyis ebből a szempontból is az alacsonyabb érték a kedvezőbb.

Környezeti hatás: Napjainkban a halak szempontjából Magyarország természetes vizeinek egyik legnagyobb problémája a kormorán. A kormorán kártétele szempontjából a süllő pedig kiemelten rossz helyzetben van, hiszen egyike a madár által legkönnyebben megfogható halainknak, sőt a Balaton esetében kimondható, hogy a legjobban veszélyeztetett faj. Ebből a nézőpontból nézve a méretkorlátozás emelése hozzájárul, hogy a horgász-kormorán versengésben a horgász alulmaradjon, hiszen a süllők jó része, mire elérné a kifogható határt, a kormorán zsákmányává válik, vagyis a horgász által fogható méretű süllők mennyisége nem csak a korosztálypiramis felépítése miatt, hanem a kisebb méretű egyedek agresszív fogyasztója miatt is csökken. Erre a speciális helyzetre megint a méretkorlátozás minimalizálása, vagy eltörlése jelentheti a megoldást.

Jogszabályi háttér: A jelenlegi és régi jogszabályok alapján a süllő 30 centis méretkorlátozása szinte történelmi hagyománynak tekinthető, vagyis ennek megváltoztatása sok évtized halgazdálkodási tapasztalatának az elvetése. Mindemellett fontos azt is megemlíteni, hogy a méretkorlátozások terén a nagy közösségi vizeken mindig célszerű a törvényben meghatározott méretet alkalmazni, és nem élni a szigorítás lehetőségével. Ha ezeken sem teszünk így, akkor felmerül a kérdés, hogy miért is határoz meg a jogszabály méretkorlátozást? A horgászat történetét és a múlt horgászrendjeit áttekintve a nagy természetes vizeken nem volt jellemző a méretkorlátozások szigorítása…

Horgászati szokások: A méretkorlátozás meghatározásakor fontos áttekinteni az adott vízre és halfajra vonatkozó horgászmódszereket. Például ahol többségében pergetnek a horgászok, ott kisebb a kockázata a kifogható legkisebb méret emelésének, hiszen ritkább a torokra nyelés, de ahol többségében a letett botos fenekezés jellemző, ott nagyobb a kockázat, hiszen jóval gyakoribb lehet a torokra nyelt csali. Nem mindegy ezen kívül a horgász hozzáállása sem, meddig nyelet, hogyan bánik a hallal, stb. Ezekkel kapcsolatosan a legjobbat feltételezve is felmerülhet néhány kérdés. Például, hogy tehet-e a horgász a nyeletési időről? Könnyű rávágni, hogy tehet! Ha viszont kicsit másképp nézzük ezt a kérdést, akkor kiderül, hogy azért mégsem annyira. Az első kapásnál még nem tudjuk, hogyan eszik aznap a hal, ha mohó, szinte azonnal lehet akasztani, ha finnyás, akkor egy normális nyeletési idő is korai bevágást eredményez. Viszont a mohó halhoz alkalmazott átlagos bevágási idő már eredményezhet mélyre nyelést, illetve az első korai bevágás után a második kapásnál már mindenki egy kicsit többet vár, mert meg akarja fogni a halat… Szóval a legnagyobb odafigyelés mellett is becsúszhat a mélyre nyelés, vagyis a nagyobb mérethatár mindenképpen probléma.

Lehet azzal is érvelni, hogy a tudatos, felelős horgász amúgy is visszaengedné a harmincegynéhány centis süllőt. Ezzel nem is érdemes vitatkozni, általában így van, én sem szoktam hazavinni kiló alatti (kb. 40 centi) példányt. De ha csak 30 centi a méret, akkor tudok mérlegelni, és ha úgy látom, hogy jó a túlélési esélye, akkor elengedem, de ha nem, akkor megtarthatom, és nem feleslegesen pusztul el. Én azt gondolom, hogy a horgászok egyre nagyobb rétege gondolkodik így, és nem elsősorban tőlük kell félteni a süllőállományt! Vagyis ez a szemlélet is az alacsonyabb méretet támasztja alá!

A halállomány (és ezen belül a süllőállomány) szempontjából a feltétlen, gondolkodás nélküli C&R már sokkal veszélyesebb lehet. (Ebben az esetben a C&R számomra legfontosabb lényege veszik el, a horgász, mint csúcsragadozó által elvégzett szelekció, amely során a hibátlan, jó túlélési eséllyel rendelkező hal mehet vissza, a sérült, degradálódott, problémás egyedek pedig kikerülnek a populációból.) Szintén gondnak tartom, hogy számtalan esetben látok kifejezetten méreten aluli halra horgászó C&R horgászokat, mert nekik lehet, hiszen úgyis visszaengedik! A C&R problémáihoz hasonló veszélyeket hordozhat az ultralight felszerelés, amivel szabályosan dögre fárasztanak nagyobb halakat, majd percek után (fényképezés) engedik csak el. Jelenleg nincs arra adat, hogy ezekben az esetekben mekkora az elhullás valószínűsége, de azt mondani, hogy ezek a halak mind nagy eséllyel élik túl a sporthorgásszal való találkozást, azért igencsak túlzás. A versenyek is erről árulkodnak, csak ezt egy ilyen vitában nem fogja senki bevallani. Ismerek tavat, ahol hagyományosnak számító versenyt szüntettek meg, mert két-három nappal a verseny után tetemek úsztak a vízen. Sokan vagyunk, akik láttak már verseny során elhullott süllőket és kősüllőket! A saját horgász (és versenyzői!) múltam és tapasztalatom is azt támasztja alá, hogy a pergetve kifogott halak túlélési esélye közel sem 100 %! Még Tasson, a pergetve fogott süllőim több mint fele pusztult el a bilincsen a horgászirodalomban leírt időn belül – pedig nagyon vigyáztam rájuk, mert nem szerettem éjjel halat pucolni… Vagy például a Tiszán, a horoggal, vadon befogott és megjelölt balinok közül sem került elő egyetlen egy sem, pedig úgy bántunk velük, mint a hímes tojással! És ha a kisebb kockázattal járó pergető horgászat esetében sem nulla az elhullás, akkor a nyeletést is alkalmazó módszerek esetében sokkal nagyobb! Márpedig ma a többség – főleg a Balatonon – így horgászik! Vagyis pont a Balaton esetében a süllőállomány fenntartására (esetleg emelésére) nem a méretkorlátozás megemelése a jó megoldás. A méretkorlátozás emelése ebben az esetben csak arra jó, hogy egyre kevesebb horgásznak jusson elvihető süllő, márpedig az állomány csökkenéséért nem azok a horgászok a felelősek, akik eddig is legfeljebb néhány méret körüli átlagsüllőt fogtak! Tényleg, tőlük miért is sajnáljuk azt a néhány darabot? Bár ez már érdekképviseleti kérdés…

A nagy zsákmányt realizálókat kellene kiszorítani, erre azonban a méretkorlátozás nem alkalmas, de például egy fajonkénti éves kvótarendszer megoldás lehetne.

A horgászati szokásokkal kapcsolatosan érdemes még egy dolgot megemlíteni. A Tassi V-VI. vízen annak idején kipróbálták az ebben a vitában is többek által emlegetett szisztémát, miszerint méretkorlátozás nélkül az első három darabot meg kell tartani. Vicces volt látni, hogy a horgászok egy része azért lesi a halőrt, hogy észrevétlenül tudjon visszaengedni egy süllőt. De a rendelkezés fő hatása az volt, hogy a horgászok leszoktak a vízről, mert nem voltak hajlandók szivarnyi méretű süllőcskéket elpusztítani, és/vagy ehető méretű és súlyú halra vágytak – mind a két indokot hallottam. Végül a méretkorlátozás nélkül kötelezően megtartandó három süllő szabálya sem élt meg hosszú életet, ezt a rendelkezést is visszavonták.

Összefoglalva az eddig leírtakat, ismételten meg kell állapítanom, hogy a kérdés jóval túlmutat a süllő méretkorlátozásán, hiszen a kormorántól kezdve a horgászetikáig sok olyan kérdés is szóba került, ami önmagában is megérne egy-egy külön vitát. 

Ha konkrét javaslatot is kell tenni, akkor én – az összes szempontot figyelembe véve – azt a megoldást tartanám a legjobbnak, ha maradna a 30 centi. Ez évtizedeken keresztül bevált, a süllőállomány csökkenése nem ennek a következménye, kár rajta változtatni! Akár a magasabb, akár az alacsonyabb méret olyan kockázatokat rejt, amelyek hatását megfelelő kutatások és fogáselemzések nélkül ma még nem tudjuk megjósolni. A nagy természetes vizek (főleg a Balaton) pedig nem kísérletezésre valók – remélem, ezt senki sem vitatja…

 Füstös Gábor horgász, halgazdálkodási szakértő, a BHNp.Zrt volt vezérigazgatója

A bbhsz.hu-n olvasható vitaindító írás, valamint az azóta megjelent vélemények közül az alábbiakban elsősorban azt az érvet szeretném cáfolni, hogy a süllő kifogást követően nagy számban elpusztul, tehát a visszaengedése felesleges. (Bercsényi Miklós: „ha a kis süllőt kifogjuk és visszadobjuk, annak több, mint a fele úgyis elpusztul”) (Csergőffy Gyula : „Már szóban elmondtam, és egyet is értettünk abban, hogy a süllő a kifogás után szinte mindig elpusztul.”) A cáfolatot nem csak saját, hanem ismert versenyhorgászok, valamint versenyszervezők tapasztalataival is szeretném alátámasztani.

Kezdeném kapásból konkrét példákkal. A hazai pergető versenyek történetében a „legsüllősebb” versenyeket a Desedán szervezték. 2014-ben 4 pergető versenyen összesen az alábbi fajonkénti darabszámok adták az eredményt: 387 db süllő, 228 db kősüllő, 24 db csuka, 12 db sügér, 7 db harcsa, 1 db balin. Ezek a halak horogra akadtak, haltartóba, majd kis idő múlva mérlegelő csőbe kerültek, majd ezek után lettek vissza engedve. Kovács Gábor halőrzési csoportvezető elmondása alapján nem csak 2014-ben nem tapasztaltak a versenyek után elhullást, de a 2011 óta rendszeresen minden évben megtartott versenyek esetében is elmondható ugyanez. Emellett a Desedán harmadik éve van életben az a szabályozás, mely szerint egész évben a 35 cm alatti és a 70 cm feletti süllőket is vissza kell engedni a vízbe, és ezen szabályozás miatt sem találkoznak a vízen elhullott süllőtetemekkel. A másik jellemzően süllős horgászvíz, ahol versenyt rendeztek a közelmúltban a Pátkai-víztározó. A pergető országos bajnokság első fordulója zajlott itt 2014-ben. A helyszín pikantériája az volt, hogy a tározón korábban nem volt lehetőség a csónakos horgászatra, ezért a versenyt megelőzően a vízkezelő felkéréséből egy felderítő teszthorgászatot végeztünk. A tesztnapon 4 csónakból horgászó 9 horgász összesen közel 400 db süllőt fogott. A horgászat meleg nyári napon történt, a tározón illetékes Béres József halőr a horgászatot követően 3 db döglött süllőt talált a tavon, melyeknek valóban szerencsétlenül akadt a horog. A tározón végül megrendezett OB fordulón összesen 64 db süllőt fogott a mezőny, elhullott süllőt a versenyt követően nem találtak.

Ferenczy János és Weidel Attila 8 éve rendezik meg az Országos Rapala Pergető Bajnokságot, és egy verseny után sem tapasztaltak jelentős pusztulást. Nyári nagy melegben, valamint a Tiszán, nagy mélységből felhúzott halak esetében 1-1 darabos elhullást olykor tapasztaltak, de ettől nagyobb számút soha. Megkérdeztem a magyar pergető verseny mezőny két legeredményesebb (legtöbb egyéni és csapatban elért címmel rendelkező) versenyzőjét is, hogy bármely parti vagy csónakos versenyen, azok edzésein vagy azt követően tapasztaltak-e jelentős elhullást, vagy versenyzőtársaiktól hallottak-e ilyen esetről. Mind Fürtös Attila, mind Gégény Viktor nemleges választ adott. Előbbi 9, utóbbi 15 verseny szezont tudhat háta mögött, de ehhez még hozzájönnek a hobbi horgászatok, ahol mindketten javarészt a catch&release elveit gyakorolják.
A Balatonról ilyen számú süllős tapasztalat verseny kapcsán nem áll rendelkezésre. Hobbi horgászatokról számtalan példát lehetne hozni, én a saját tapasztalataimból az eddigi legnagyobb egyedszámú süllőhorgászatot emelném ki. 2012 tavaszán a süllő tilalmi idejét követő első napon Sztahovits Péter barátommal ketten a délelőtti és esti horgászaton összesen 147 db süllőt fogtunk meg és engedtünk vissza a Balatonba. A körülöttünk lévő csónakok összesen hasonló számú süllőt engedtek vissza. Akkor nagyon foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon lesz-e ennyi visszaengedett süllő után némi dög, és érdeklődtem a területileg illetékes halőr kollégáktól, de egyáltalán nem láttak döglött süllőket a térségben.

Németországban tartományonként eltérő szabályozás van érvényben, de minden tartományban megvan a méretkorlátozás annak ellenére, hogy a catch&release horgászatot elutasítják, és ahogyan Zákonyi Botond is említette, az étkezési célú halfogás az elfogadott – de csak a méretkorlátozás betartása után!!! Itt elérhetőek az egyes tartományokban érvényben lévő méretkorlátozások, érdemes megnézni, hogy a süllőnek minden tartományban van méretkorlátozása, többségében 40-45 cm, egy-egy esetben pedig 35 illetve 50 cm (farokkal együtt kell érteni): http://www.angelnindeutschland.de/gut-zu-wissen/schonzeiten-a-mindestmasse.html  A Hollandiában érvényes szabályozást ezen a linken olvashatjuk, itt 42 cm a süllő a mérete, de egyes vizeken ettől szigorúbb, például a Maas folyón 50 cm (itt is farokkal együtt), még sincsen tele a vizek felszíne döglött süllőtetemekkel: http://www.sportvisserijnederland.nl/vispas/deutsch/?page=regeln_fischerei_in_binnengew%26%23228%3Bsser

Elhangzott az az érv is, hogy a döglött süllő nem jön minden esetben azonnal a felszínre. De a felszínre süllyedt tetem bomlásával keletkező gázok a legtöbb esetben a felszínre hozzák azt néhány napon belül a víz hőfokának függvényében! A fent említett fogásszámok esetében, ha valóban jelentős elhullás történne az igen szembetűnő jelenség lenne! Az a kérdés tehát, hogy megdöglik-e a visszaengedett süllő vagy sem, némi szerencsefaktor mellett döntő arányban azon múlik, hogy a horgász hogyan bánik vele! Teljesen mindegy, hogy a horgunkon gumihal, élő kishal, vagy halszelet van, ha az szájszélbe akad, és a horgász tisztességesen bánik a hallal, akkor az az esetek döntő többségében túl fogja élni a visszaengedést! A nyelető horgászatot el kell felejteni! Ha a süllő nem kapná be első rávágásával a csalit a szájába, képtelenség lenne pergetve süllőt fogni, hiszen a gumit se nyeletjük vele! A nyeletés szükségtelenségét akváriumi és éles horgászatokon készült videókkal szeretnénk bebizonyítani a balatoni horgászok számára. Bízunk benne, hogy a horgászok is megértik, az ő érdekük, hogy a méreten aluli süllő életképes állapotban kerüljön vissza a vízbe. A 35 cm-en felüli példányokat pedig teljes biztonsággal megakaszthatják akkor is, ha a kapás észlelését követően azonnal bevágnak! Egyébként a Desedán korábban az egyesületi közgyűlés elé került a javaslat, hogy az első 2 megfogott süllőt (ott annyi a napi kvóta) kötelező legyen elvinni. A tagság egyhangúlag leszavazta, azzal az indokkal, hogy nem kötelezhetnek arra egy horgászt, hogy tartsa meg a süllőt, ha ő azt vissza akarja dobni. Tételezzük fel, hogy bevezetjük ezt a szabályt. Az átlag balatoni horgász mentalitását ismerve a számára túl kicsi süllőt úgyis vissza fogja dobni (főleg, ha tisztában van az adott helyen fogató átlagos mérettel, és az első megfogott hal jóval elmarad ettől), hiszen a 100 darabos évi kvótában nem mindegy számára, hogy mekkora halakat visz haza.

Dr. Táncsics Aladár vitaindítójában csak azt írja, hogy a halat kíméletesen meg kell szabadítani a horogtól, azt az igen fontos részt elfelejtette megemlíteni, hogy amennyiben mélyre nyelt a hal, akkor a zsinórt a szájnyílás előtt elvágva kell a méreten aluli halat visszaengedni a vízbe. És nem a 20 ft-os horgot sajnálva kitépni a halból, ahogyan azt sokszor tapasztalni lehet egyes „sporttársak” esetében! Ha a törvény szövegét betartva járunk el, és a hallal való bánásmódunk már a készség felszerelésétől kezdve a horgászat befejeztéig a lehető legkíméletesebb szándék szerint történik, a méretkorlátozással nem ártunk, hanem használunk az állománynak, ahogyan ezt több hazai és számos nyugati példán keresztül is láthatjuk. 

 Nagy Gábor horgászati ágazatvezető, Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt.