Már szóban elmondtam, és egyet is értettünk abban, hogy a süllő a kifogás után szinte mindig elpusztul.
Nincs értelme a méretkorlátozásnak, viszont a darabkorlátozásnak, vagy a heti-havi kvóta bevezetésének igen.
Üdvözlettel: Csergőffy Gyula
dr. Csergőffy Gyula a Paloznaki Horgász Egyesület elnök helyettese
Érdeklődően olvastam ... a süllő horgászatára vonatkozó szabályozással kapcsolatos vitaindításról. Csak röviden néhány gondolat:
A vitában olvasható egyik alaptézist– mely szerint a süllő nagyobb százaléka elpusztul a kifogást követően, mint ami túléli – néhány éves halastavi és vízkezelői gyakorlattal a hátam mögött nem feltétlen osztom. A Bercsényi Professzor Úr által összeállított tanulmányt nagyon jónak tartom, minden tiszteletem az övé. Egy észrevételem azonban van: a tanulmányban foglalt kontraszelekcióra alapozott tézisek az ÖSSZES méretkorlátozással védett halfajra kiterjeszthetőek! Innentől kezdve mérlegelni kell annak rövid és hosszú távú következményét, ha meglépésre kerülne a süllőre vonatkozó méretkorlátozás eltörlése, mi lesz a következő, majd az azutáni halfajra a javaslat …. Ilyen oldalról nem tartom jónak a kezdeményezést. Továbbá jelen társadalmi helyzet nem kedvez ennek az elképzelésnek, nem mutat előre. (Ez a tapasztalat innen az ország második legelmaradottabb térségéből!)
Amennyiben a süllő állományt hatékonyabban védeni akarjuk, véleményem szerint a konkrét fajra vonatkozó mennyiségi korlátozás szigorítása lehetne a célravezetőbb (és egyszerűbben kivitelezhető is egy-egy vízen). Ha abból indulok ki, hogy általánosságban az országos halfogási statisztikában a süllő fogási aránya körülbelül az összes fogás kb. 8-18 százaléka (nem vettem most a fáradtságot a pontos adat megnézésére), illetve azt, hogy a ponty átlagárának legalább háromszorosa a növendék süllő ára (az előnevelté is), akkor a kifogható-elvihető mennyiség (darabszám) egy napra vetítve süllőből nincs egyenértékben pl. a ponttyal. Én ennek a vonalnak a továbbgondolását tartanám célszerűbbnek a méretkorlátozás teljes eltörlésénél, illetve az emiatti törvénymódosítási elképzelésnél. Ha a halászati őrzés vonala elég erős, ez is – több más feltétel mellett – erősíthetné a süllő állományát.
A fent leírtak csak a saját véleményemet foglalják össze, a Vezetőségünkkel nem volt módomban erről beszélni - egyeztetni.
Nemes Attila, a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége ügyvezetője
Engedtessék meg nekem, hogy elöljáróban leszögezzem, ha balatoni fogasról van szó, akkor én húshorgász vagyok. Magyarán, azért megyek ki fogasra horgászni, mert szeretem rántva, roston, párolva és még számtalan módon. A magyar halas gasztronómia legkitűnőbb étkének tartom, amelynek fogyasztása hozzáillő borral már- már földöntúli élvezettel jár. A méretkorlátozás elve bevett gyakorlat, az elmúlt évtizedek során nem született még olyan épkézláb ötlet, ami felülmúlta volna. Ráadásul egyfajta önkorlátozásra is szorít, és megadhatja azt a jó érzést, hogy sportszerűen horgászom, hiszen elengedtem a méreten aluli halat. Evvel így rendben is volnánk. Annál is inkább, mert Magyarországon még senki sem tett le az asztalra olyan megalapozott és tudományos értékű munkát, ami a horogról levett süllő további sorsával foglalkozott volna. Nem csoda, hiszen a haltenyésztőnek, aki piacra dolgozik, nem dolga, hogy mi lesz a kifogott süllővel, fogjanak minél többet, annál inkább szükség van a pótlásra, ami meg üzlet. Nem is akármilyen!
A nagy tavak halászati hasznosítói sem foglalkoznak vele, hiszen a megalkotott rendelet betartatásával megtették a magukét. Így megy ez nálunk már időtlen idők óta, azt is mondhatnánk, hogy süllővédelem szempontjából megállt az idő! Ráadásul az elmúlt évtizedekben soha nem látott tábora lett a C&R horgászoknak, akik új szellemet és más gondolkodást hoztak a sporthorgászatba. Honnan máshonnan, mint Angliából indult a mozgalom, szószólója Lord Baden-Powell volt, aki először írta le: engedjük el a kifogott halakat, hogy azt később más is megfoghassa. Amivel egyet lehet érteni ha többségében a békés halakról van szó, de a süllő esetében nem! Közben a világ is megváltozott, legalábbis Nyugat-Európában, ahol a közvélemény kutatási adatok szerint az emberek jelentős, 25%-a gondolja úgy, hogy amit mi sportszerű horgászatnak gondolunk, az morálisan megkérdőjelezhető. Sokak számára a C & R elfogadhatatlan, az egyetlen ok, amivel a hal kifogása indokolható, az nem más, mint az étkezési célú halfogás!
Nem tudok olyan magyar tanulmányról, amelyik azt vizsgálta volna, hogy a hal szenved-e a kifogás és a visszaengedéssel járó hercehurca kapcsán, miközben Nyugaton számos tanulmány utal arra, hogy a halaknál is megvan a fájdalomérzékelés képessége! Amiből nálunk bölcsebb nemzetek már okulnak pl. Németország, Svájc alkotmányában megjelenik, de az Európai Alkotmányban is jelen van, hogy az állatok jogait figyelembe kell venni az Európai Unió valamennyi térségében. Azt is kimondják, hogy kell egy ésszerű ok, hogy az ember fájdalmat, vagy szenvedést okozzon bármilyen élőlény akár egyetlen egyedének is. Az egyetlen elfogadható ok ilyen cselekmény elkövetéséhez az étkezési célú horgászati tevékenység! Ennek megfelelően Németországban az Állatvédelmi Törvény17. pontja szerint 3 év szabadságvesztéssel sújtható az ilyen alapos indok nélküli elkövető. Mindennek Magyarországon még nyoma sincsen, hiszen például élő hallal is csalizhatunk. Az biztos, hogy a halnak nincsen lehetősége panaszkodni, nem tud hangosan jajgatni, ha fájdalmat okozunk neki. Mindezt csak azért hoztam szóba, hogy megerősítsem, én is amellett voksolok, hogy ideje volna szakítani a méretkorlátozás elvével és „az első három, amit fogtál, az a tied” gyakorlatát tartanám ésszerűnek. Annál is inkább, mert a jelenlegi gyakorlat szerint pont azt a korosztályt nem védjük, amelyik leginkább szaporodásra képes. Nem kéne félni a minimum határ eltörlésétől. Bercsényi doktor kitűnő írásában a következőket írta: Szokás azt az érvet felhozni, hogy azért a minimum korlátozás, hogy a kisebbje is szaporodáshoz jusson. Igen, jusson szaporodáshoz lehetőleg minden genotípus. A jól növekedő is, meg a gyöngébbje is. Ha azonban mi sok generáción keresztül a gyöngébbeknek kedvezünk, arányában egyre inkább eltávolítva az erősebbeket, akkor egyszerűen kontra szelektálunk. Egy olyan tóban, amelyik populációgenetikai szempontból zártnak tekinthető (a Sión például lefelé még csak mehet a süllő, de felfelé elég bajosan) a kontraszelekció az évek hosszú során az állomány genetikai leromlásához vezet.
Hallgatnunk kéne rá.
Más.
Pergető horgászként számos ilyen jellegű versenyen vettem részt, hol versenyzőként, hol tudósítóként. A verseny végén elvétve sem került elő elpusztult süllő, pedig a versenyszabálynak megfelelően mindegyiket visszaengedték. Megvolt mindenkinek az a jó érzése, hogy a süllők megúszták. Nem úszták meg, csak lesüllyedtek, és az aljzaton pusztultak el néhány óra vagy néhány nap múlva! Magam is híve vagyok a drop shotos horgászatnak, amely finomsága, érzékenysége révén nagyságrenddel megnövelte korábbi fogásaimat. Szerencsés esetben az állkapocs környékén akadt meg a gumihal, amiből aránylag könnyen ki lehet szabadítani. Seb persze mindig keletkezik, és nekem eszembe sem jut, hogy a kősüllőnek,- mert többnyire az a zsákmány ennél a módszernél,- az állkapocs- régiója a táplálékszerzés, a lélegzés, kopoltyú tisztítás szempontjából milyen fontos! Gyakori, hogy a műcsalira való rávágáskor a hal szeme vagy annak közvetlen környéke sérül meg. Egy idő után ebbe is belepusztul a köves! És akkor még nem beszéltünk a vérzésről és a visszaengedés okozta stresszről! Ahhoz, hogy a süllőt visszaengedhessük, kézbe kell vennünk. Már önmagában ez a tevékenység is dráma, hiszen a hal testét védő nyálkát bolygatjuk meg, azt, ami véd a bakteriális fertőzésektől. Arról nem is szólva vajon hány percig tart, míg kiszabadítjuk, a mélyre nyelt horgot? Hosszan sorolhatnám, hányféle módon ártunk még a visszaengedett süllőnek. Mindez megelőzhető lenne, ha túllépnénk a méretkorlátozás korszerűtlen szabályán, és újat alkotnánk. A balatoni fogas más társaival együtt megérdemli a védelmet!
Zákonyi Botond horgász szakíró, televiziós szerkesztő
@ levél részlet:„Mellékelem az írást kontraszelekció ügyben..... Lehet, hogy kicsit tudományosra sikerült, de talán aki akarja megérti..Arra már nem tértem ki, hogy ha a kis süllőt kifogjuk és visszadobjuk, annak több, mint a fele úgyis elpusztul... B.M."
Ha a faluból elvitték katonának „a legények elejit” és szegények a háborúban maradtak, akkor a következő generációt az otthonmaradt „gyöngébbje” nemzette.
A természetes vizekben egy-egy halfaj populációja – ha az a populáció elég nagy – és nincsen jelentős változás a környezetben genetikai szempontból stabil. Allélgyakorisága egyik generációról a másikra nem változik. Szakmai nyelven a jelenség leíróiról úgy mondják, hogy Hardy-Weinberg egyensúlyban van. A populáció lassú változását a mutáció, a szelekció, drift (génsodródás) és az immigráció (bevándorlás) idézik elő. Egy nagy természetes tóban ezek közül a mutáció szinte kizárólag természetes okok miatt történik, bár újabban mesterséges – az ember által okozott behatások is szerepet játszanak ebben. A másik három tényezőnek azonban ma igen komoly részben emberi tevékenység az oka. Közülük kiemelten is az ember által kiváltott (kontra)szelekció és a drift az, amit több helyen jelentős populációgenetikai károkat okoz.
A génsodródás elsősorban túlhalászott, erősen csökkent számú populációkban, vagy olyan helyeken következik be, ahol ugyan nagy a populáció, de az ívóhelyek száma valami miatt lecsökken, és csak kevés szülőtől jön létre a következő generáció. Itt a megoldás nyilvánvaló: a túlhalászat megszüntetése és az eltűnt ívóhelyek visszaállítása. Köztes megoldásként szóba jöhetnek olyan mesterséges kihelyezési programok is, amikben biztosított a kellően nagy genetikai sokszínűség. Erről bővebben egy másik írásban legyen szó.
A mesterséges (ember által végzett) szelekciót szolgálják a különféle fogási korlátozások is. Ezek - többek között - lehetnek időbeni, mennyiségi, vagy méretbeni korlátozások.
Az időbeni korlátozások legtöbbször az ívási időszakhoz kötődnek. Célja az, hogy az ívóhelyen általában tömegesen megjelenő, több okból is igen könnyen megfogható anyahalakat megóvja a gátlástalan pusztítástól, és az ívás megzavarásától. Ez teljesen rendben van.
A mennyiségi fogási korlátozás indoka alapvetően két dolog. Az egyik az, hogy amikor „..sok az eszkimó és kevés a fóka” akkor az eszkimók közötti egyenletesebb fogást segítse elő, a másik pedig az, hogy vigyázzon arra, hogy a teljes „fókaállomány” le ne csökkenjen valami nagyon alacsony létszámra. Ez is rendben van így.
A harmadik a méret szerinti korlátozás. Ezzel szokott baj lenni. Teljesen közismert tény, hogy ha egy populációban méret szerinti szelekciót végzünk, akár a gyengén, akár a jól növekedők eltávolításával, akkor a következő generációban megváltozik az allélgyakoriság. Ha ezt több (sok) generáción át végezzük, akkor nagyon komolyan megváltoztathatjuk a populáció genetikai jellemzőit. Amikor egy fogási minimumhatárt állítanak, akkor abból a korosztályból, amelyiknek a jól-növekvő nagyja már eléri ezt a határt, éppen ezeket a jól növőeket fogják ki.. Visszamarad a „selejtje”. Ezek maradnak majd szaporodásra. Szokás azt az érvet felhozni, hogy azért a minimum korlátozás, hogy a kisebbje is szaporodáshoz jusson. Igen, jusson szaporodáshoz lehetőleg minden genotípus. A jól növekedő is, meg a gyöngébbje is. Ha azonban mi sok generáción keresztül a gyöngébbeknek kedvezünk, arányában egyre inkább eltávolítva az erősebbeket, akkor egyszerűen kontraszelektáklunk. Egy olyan tóban, amelyik populációgenetikai szempontból zártnak tekinthető (a Sión például lefelé még csak mehet a süllő, de felfelé elég bajosan) a kontraszelekció az évek hosszú során az állomány genetikai leromlásához vezet.
Ezért azután, ha halgazdálkodási szempontból valamely fogási korlátozást kívánunk alkalmazni, akkor: időbeni korlátozás OK; mennyiségi, pl. darabszám, vagy napi össz. tömeg OK; minimum méret korlátozás KÁROS.
Ezt a problémát fejtik ki megfelelő matematikai apparátussal halászati szempontból pl. Hard (2004), valamint Allendorf & Hard (2009)
IRODALOM
Allendorf, F.W. – Hard, J.J (2009) Human-induced evolution caused by unnatural
selection through harvest of wild animals. PNAS, Vol. 106, suppl. 1: 9987–9994
2015. január 5.-től új balatoni horgászrend van érvényben. Ezen horgászrend utóbbi években történt módosításai – igen támogatható módon - egyre nagyobb figyelmet szenteltek a süllő védelmének, ez a tendencia most is folytatódott. Az ebbe a körbe tartozó „védelmi” előírásokhoz csatlakozott a kifogható süllőméret öt centivel való növelése is. 30 cm -ről 35 cm -re emelkedett a horgászok által jogszerűen kifogható egyedek mérete. Az elv tehát nem változott – az állami jogszabályi háttér miatt balatoni szinten nem is változhatott -, maradt a méret szerinti szelekció, csak egy kicsivel hosszabb mérőeszközre van szükség. Kérdés, hogy jó-e ez a süllőnek?
A balatoni horgászrend-tervezet ténylegesen széleskörű vitája során témáját tekintve nem jelentettek újdonságot, markáns gyakoriságuk miatt viszont mindenképpen figyelemreméltók azon horgász javaslatok amelyeknek lényege a süllő méretkorlátozásának eltörlése és helyette „az első három amit fogtál, az a tied” gyakorlatának a bevezetése.
Ezen javaslatok forrása nyilvánvalóan a tapasztalat. A süllő bizony kényes teremtmény, ha mélyebben akad a horog, azt nehezen éli túl. Mi a szabály? A kifogott méreten aluli halat kíméletesen meg kell szabadítani a horogtól és továbbra is kíméletesen kell a vízbe visszahelyezni. Akkor is, ha a fárasztás – kiemelés - horogszabadítás – mérés – visszahelyezés procedúrájában a hal elpusztult. (A 2013:CII tv [Hhvtv] végrehajtására kiadott és a 41/2014 (XII.23.) FM rendelettel módosított 133/2013 (XII.29.) VM rendelet 28.§ (8) bek.)
Tény, hogy az így visszahelyezett egyedek jelentős része azonnal, vagy rövidebb-hosszabb idő után elpusztul. Ez a pusztulás nemcsak a kisebb méretű süllőkre jellemző, előfordul sajnos még a nagyobbaknál, a mai 35 cm-es megengedett méretet meghaladó süllőknél is. Erre utal pl. Füstös Gábor közelmúltbeli megjegyzése arra az időszakra vonatkozóan amikor a kifogható süllőméretet megemelték 40 cm-re „a hetvenes évek végén egy ilyen korlátozást már gyorsan visszavontak, mert a kifogott és visszaengedett süllők jelentős része elhullott”. (Fónai Imre „Horgászkánaán lesz-e a Balaton a halászat leállítása után?” SONLINE.hu, 2014. dec.15.)
Természetesen nem minden visszaengedett süllő sorsa a pusztulás. Ennek alátámasztására Szári Zsoltot idézem. „Nem akarok belemenni abba, hogy vannak horgászmódszerek, ahol ez valóban megtörténik, [ ha mélyre nyel a süllő, hiába dobják vissza, elpusztul (szerk.)] ilyen a hosszú előkés apró hármashorgos felfűzött csali, ott valóban mélyre nyel a süllő, míg a hagyományos tirolifás módszernél ha meghúzza a kapásjelzőt, és rövid időn belül bevág a horgász, akkor általában szájszélbe akad a horog. Ez módszerbeli kérdés.” (Zákonyi Botond „Változások a balatoni horgászrendben” , Sikeres Sporthorgász, 2015. január.)
Igen, részben horgászmódszer kérdése is. De vajon a sok ezer süllőhorgász közül hányan vannak olyanok, akik tiszta, céltudatos módszerek alapján horgásznak? Hányan vannak akik tudatosan nyeletnek, mert 'biztos ami biztos'? Mert vannak még pecások, akik annak idején azt olvashatták a 'szaklapokban', hogy ragadozó hal kapása esetén rá kell gyújtani és az első slukk után bevágni, így a biztos... Dívik még a nyitott felkapó karral hátunk mögé tett második, ragadozós készség is. Keszegezés közben valami csak felveszi, csuka, balin, süllő.. És ha közben mélyre nyel, mert pont nem oda figyel a spori?
Summa summarum. Magam részéről azok véleményét osztom, akik a méretkorlátozás elvével való szakítás és „az első három amit fogtál, az a tied” gyakorlatával való azonosulás hívei. Meggyőződésem, hogy ez a jó a süllőnek! Kevesebb az elhullott példány, nagyobb az esély az állomány erősödésére, gyarapodására. Mert – és itt térjünk vissza kimondottan a Balatonra – ebben a csodás (és egyre inkább) horgászvízben a pontyoktól eltérően bizony változatlanul leívik, szaporodik a süllő.
Szerintem, a fentebb és a másik vitaindítóban vázolt új szemlélet és gyakorlat támogatása a balatoni horgászat jövője szempontjából fontos feladatok közé kell, hogy tartozzon. Így lehet nem is olyan távoli cél, hogy a „fél világ” a Balatonra jöjjön süllőt fogni (meg persze pontyot, mert ennek a kilátásai is egyre biztatóbbak!). Szóval valósuljon meg végre - valahára az érdemi balatoni horgászturizmus, a horgászok, a horgász bizniszben érdekeltek és nem utolsó sorban a balatoni térségben élőknek örömére, jobb boldogulására.
dr. Táncsics Aladár, a Bakony- Balaton Horgász Szövetség elnöke, a MOHOSZ Balatoni (munka) Bizottság tagja,
a Balaton Halállományáért Alapítvány kuratóriumi elnöke
