Amikor az ember – akár a saját sorsában – döntéshelyzetbe kerül, nos, igyekszik ebből a helyzetből a legjobbat kihozni. Legjobb tudására, megszerzett ismereteire, a megtapasztalt környezeti körülményekre támaszkodik, összegez, meghallgat másokat – gyakorlati és elméleti szakembereket, vagy csak a szakterület mindennapos művelőit –, majd dönt. Nem kérdés, hogy döntése lehet rossz vagy jó, előremutató vagy hátráltató, függetlenül attól, hogy a döntéshozó meg van győződve arról, hogy nem tévedhet.
Bevallom, én még életemben nem hoztam olyan döntést, amiről 100 %-ban biztos lehettem, hogy az 100 %-ban jó és helytálló is egyben.
A süllő méretkorlátozását, de úgy általában véve az egész balatoni horgászat jövőjét illető elképzeléseim is minden bizonnyal nem állják meg helyüket 100 %-ban, de tudom, ilyen döntést senki sem hozhat. Viszont meggyőződésem, hogy az irány jó, legfeljebb némi pontosításra lesz szükség idővel, ahogy közeledik a cél.
Kissé filozofikusra sikeredett bevezetőm nem véletlen. Olvasva Bercsényi Professzor Úr gondolatait, jutott eszembe az, hogy valóban mennyire közelíthető meg ez a téma gyakorlati síkon, és menyire az elméletin. Úgy vélem, utóbbi módon sokkal könnyebben.
Balaton. Egy viszonylag nagy kiterjedésű természetes vízről van szó, ahol halas szemmel nézve lassan több az antropogén hatás, mint egy tegnap ásott, öthektáros horgásztóban. A Balatonban élő, önfenntartó populációt alkotó – mint amilyen a süllő is – halak jövőjét, további sorsát sok minden befolyásolja és szabályozza (ívóhelyek megléte, vízgazdálkodás-vízszintszabályozás, különféle kemikáliák, a faj védelmében, gyarapításában hozott egyéb beavatkozások, trófikus viszonyok, kormoránprobléma), de megnyugodva mondhatom, legkevésbé a fajra kirótt alsó méretkorlátozás. Természetesen van abban logika, hogy ha a méretkorlát magasabb az első íváshoz szükséges méretnél, a gyengébb növekedésű egyed esetleg kétszer is leívhat a gyorsabb növekedésű társával szemben, de ezt bármiféle méretkorlátozás nélkül is megteheti. Továbbá – ha már a gyengébb-erősebb párhuzamot lovagoljuk – ezt a tudományos feltételezést szépen igyekszik rendbe rakni a természet a saját szelekciójával: a gyengébb, kisebb növekedési erélyű süllők általában erősebb korosztályú társaik hasában végzik, amit kannibalizmusnak hívunk, és tudjuk, ha az első télre jelentősen lemaradnak, a tavaszt már nem érik meg. Tehát mielőtt mi, horgászok „negatívan szelektálhatnánk”, a kevésbé életrevaló, gyenge egyedek áthullnak a biológiai rostán. Véleményem szerint, amelyik egyed eléri a Balatonban a szaporodáshoz szükséges kort, gyengének semmiképpen sem nevezhető. Ellenkezőleg: életrevaló, jó növekedési eréllyel megáldott süllőről lehet csak szó.
Ha a mennyiségi korlátozásra tekintünk, amire Professzor úr adott egy nagy OK-ét, fennáll a kérdés: valójában mi alapján nyilvánítjuk ezt a fajta korlátozást valóban megfelelőnek? Amennyiben kétezer horgász fogja ki a napi limitet, vagy ugyanezen idő alatt ötezer horgász teszi ezt, elképesztően nagy különbségű kihasználtságról beszélhetünk. Mi alapján mondhatjuk, hogy ez teljesen rendben van, hiszen nem ismerjük a populáció nagyságát, így annak kihasználtságát sem. Sőt, becsléseink is csak igen tág határok között mozognak, ahogy eltérő évről-évre a balatoni süllőállomány nagysága, függően az egykori ívás- és ivadéknevelkedés sikerétől, a fiatalkori állomány kallódásától. Akkor lehetne valóban OK-ét nyomni a mennyiségi korlátozásra, ha pontosan tudnánk a tóban élő süllőállomány nagyságát, ehhez igazítanánk a kifogható mennyiség kvótáját, de ez egy természetes víz esetében teljességgel lehetetlen.
Táncsics Aladár Elnök úr által idézett, korábbi vezérigazgató által példaként felemlegetett egykori méretkorlátozás bevezetése és annak visszavonása nagyon sántít, ahogy arról már korábban értekeztem másutt (http://pelsologia.blog.hu/2014/12/16/jo-e_a_balatoni_sullo_uj_meretkorlatozasa).
Valóban volt ilyen korlátozás és annak eltörlése, de ha már elméletünket igazoljuk, legyünk pontosak, ne csúsztassunk! Minderről a Magyar Horgász 1978. októberi számában találhatunk egy írást. Most ebből idéznék:
„…A Balatoni Halgazdaság húzóhálós brigádjai által használt hálók szembősége úgy van megszabva, hogy abba a harminc centi feletti süllők „belenyaklanak”, a kisebbek viszont ki tudnak úszni belőle. A hálók átállítására sem idő, sem megfelelő pénzeszközök nem állnak a vállalat rendelkezésér, de nem is lehetne más méretű hálókat alkalmazni. A hagyományos hálók használatával indult el az idei idény és bebizonyosodott, hogy a visszadobott méreten aluli süllők – elsősorban napos, kánikulai időben – nagy százalékban elpusztulnak. A törvény a halászokat is kötelezte, hogy a méreten aluli süllőket akkor is dobják vissza, ha az már élettelen állapotban van. A következmény: népgazdasági kár és felzúdulás a balatoni üdülők, horgászok között.
A MÉM a probléma jelentkezése óta a MOHOSZ-szal közösen többször, több balatoni halászbrigád hálóhúzásához szállt ki és megállapította, hogy ezen eszközök használatának több-kevesebb süllőpusztulás mindig velejárója lehet, különösen, ha a méret alsó határa 40 cm.
Az indokokat és az ellenérveket mérlegelve a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter úgy döntött, hogy a Balatonra visszaállítja a korábbi 30 cm-es tilalmat…”
Az írás tehát arról szól, hogy a húzóhálós halászat miatt, és nem a horgászati tevékenység veszteségeire való tekintettel állították vissza az eredeti méretkorlátozást, és ez a méretkorlátozás helyes vagy hibás minőségének megítélése szempontjából, vagy annak igazolására egyáltalán nem elhanyagolható tény! A hálóba belenyaklott süllő túlélési esélye valóban kicsi, különösen nyáron.
Bercsényi Professzor Úr az alábbi indokkal ellenzi az új méretkorlátozást:
„…Szokás azt az érvet felhozni, hogy azért a minimum korlátozás, hogy a kisebbje is szaporodáshoz jusson. Igen, jusson szaporodáshoz lehetőleg minden genotípus. A jól növekedő is, meg a gyöngébbje is. Ha azonban mi sok generáción keresztül a gyöngébbeknek kedvezünk, arányában egyre inkább eltávolítva az erősebbeket, akkor egyszerűen kontra szelektálunk…”
A minimum korlátozás nem a kisebbje szaporodáshoz jutását szorgalmazza, hanem úgy egészében az egész faj valamennyi egyedének szaporodáshoz jutását – már ami eléri ezt a kort!
Lehet, bennem van a hiba, de nem értem: miért kedveznénk azzal az öt centivel a gyengébbnek, és károsítanánk az erősebbeket? Ez akkor lenne igaz, ha egy állomány azonos korosztályú, de eltérő növekedési eréllyel rendelkező egyedei hasonló intenzitással lennének ugyanabban a méretben kitermelve. És ekkor nem néznénk az ivar szerinti eltérő növekedési erélyt, és valóban azt sem tudjuk – honnan tudhatnánk –, hogy a májusban kifogott 35 cm-es süllő sokkal életképesebb egyed-e, mint a hónapokkal később, mondjuk októberben kifogott 35 cm-es testvére, aminek lemaradása vajon örökletes alapon, vagy egyéb környezeti tényezők hatására következett be? Gyakorlatilag a horgásznak éppen olyan esélye van a gyenge képességű hal kifogására, mint az erősebbére. Kontraszelekció legfeljebb abban a tekintetben lehet, hogy a mohó, gyakran táplálkozó, bizalmas hal előbb kerül horogra, mint az óvatos, a táplálékát körültekintően beszerző egyed (ha van ilyen különbség egyáltalán, s nem pusztán véletlenül alakul úgy, hogy egy süllő eléri a 6-10 éves kort a tóban). Ez a kontraszelekció viszont abba az irányba hathat, hogy a vízben egyre több lesz a nem, vagy csak nehezen megfogható hal – de ez már ismét filozófia szintű boncolgatása a témának.
A C&R megjelenésével egy időben elindultak bizonyos, elsősorban tengerentúli kísérletek annak bizonyítására, hogy ez a süllő esetében mennyire káros. Olvastam én is ilyen kutatási anyagokat, és arra jutottam, hogy a tógazdaságban dolgozó, süllőt termelő halászok földöntúli képességekkel vannak megáldva. Ugyanis a kutatási eredmények szerint a tartókádból hálóval kifogott egy-, két- illetve három percre szárazra vett majd vízbe visszahelyezett süllők később, mondjuk hetek múlva többségében elpusztultak! Minden egyéb beavatkozás (horog ütötte seb, fárasztás okozta stressz) nélkül! A kutatás szerint a mortalitás jelentősen növekedett a süllők szárazon töltött idejétől.
Nos, ha ez valóban így lenne, egyszerűen lehetetlen lenne tógazdaságban nevelt süllőt lehalászni és az édesvízi halak legmagasabb áráért továbbadni – mert ugye a vevő sem szeret olyasvalamiért súlyos pénzt adni, ami eleve ablakon kidobott. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy van az, amikor az ősszel, iszapban fuldokló, hálón esetleg fél óráig nyomorgó süllő telelőbe szállítva tavaszig alig szenved veszteséget. Majd miután esetleg újból kihelyezi a tógazda, és a következő őszön jó megmaradás mellett ismételten visszahalássza, hol „rontotta” el a dolgot? Valamit valószínűleg nem jól csinál ilyenkor, ez azonban már legyen az ő baja.
De hogy említsünk horgászpéldát is, lássuk, hogy megy ez mondjuk a Desedán. A 270 hektáros vízterület az utóbbi években rendkívüli süllőfogásairól lett nevezetes. Ott éves szinten több ezer süllőt fognak meg és engednek vissza a horgászok. A versenyek java részében 100-200 darab közötti süllőt fognak meg és engednek vissza anélkül, hogy másnap, vagy a következő napokban-hetekben süllődöggel lenne terítve a vízfelszín. Az évente kifogott és elvitt süllő mennyisége is jelentős (2 tonna feletti), és ha ehhez hozzáadjuk a kifogott, de visszaeresztett süllőtömeget, ami az elvittnél több, a fenti elmélet szerint a Desedában már süllőpikkely sem létezhetne. Ezzel szemben gyakran tapasztalják a horgászok, hogy olyan süllő kerül horogra, amin látható nyoma van annak, hogy korábban – hetekkel, hónapokkal azelőtt – már ki lett fogva és vissza lett engedve.
De vegyük úgy, hogy valóban az a megoldás, ha az első három süllőt zsebre rakjuk méretre való tekintet nélkül, mert ekkor sérül horgász által legkevésbé a genetikai diverzitás. Viszont akkor logikusnak tűnhet, hogy a legéletrevalóbb, sok-sok évet Balatonban lehúzott, mondjuk öt kiló testtömeget elérő süllő már abszolút védelmet élvezhessen azért, hogy mind tovább örökíthesse kiváló génjeit. Azaz, kerüljön bevezetésre felső méretkorlát! Nos, gondolom ezen is érdemes lehet tudományos szempontok alapján elgondolkodni, de megnyugtatásul gyorsan hozzáteszem, a halgazdálkodásra jogosultnak jelenleg nincsenek ilyen tervei.
Ahogy a teljes méretkorlátozás eltörlésére sem. Mert kérdezem: az első három hal mérettől való tekintet nélküli elvitele mennyiben nem tekinthető kontraszelekciónak? Mi a garancia arra, hogy a gyenge és erőteljes egyedek közül a gyengébbek jutnak előbb a horoghoz, és nem fordítva, vagy legalábbis egyenlő mértékben? Természetesen semmi. Nem hiszem, hogy különösebb gasztronómiai élmény lenne a megfogott három, húsz centis süllőből készített halvacsora. Én semmiképpen sem kérek belőle!
Sokkal inkább nekünk, horgászoknak kell felnőni a feladathoz.
Mégis hogyan?
Felejtsük el a torokra nyeletést, a kapás közben elszívott cigarettát, az apró hármashorgot! Próbáljuk ki kishallal való csalizáskor a rövid nyeletés utáni bevágást, és akkor se menjen el a kedvünk, ha néhány kapást elrontunk. A konyhára érdemes süllő így is horgunkra kerül, az apraja pedig többnyire megússza akasztás nélkül.
Ha valóban felelősen akarunk gondolkodni a balatoni süllőről, akkor azt elsősorban a horgászatunkkal igazoljuk!
Ez nem elmélet, tudományos kutatás vagy nyugati kultúra kérdése: egyszerű eszköz, mely ott van a kezünkben, csak élni kell vele! Természetesen a legprofibban, legkíméletesebben művelt süllőhorgászat során is lehetnek veszteségek, de ennek mértéke felelős horgászattal és a hallal való kíméletes bánásmód elsajátításával minimálisra szorítható.
Jómagam a Balatonon csalihallal már nem horgászom süllőre, kizárólag pergetek rá. Jól akadt halaim java részét visszaengedem azzal a tudattal, hogy másnak még örömöt fognak egyszer szerezni, vagy legalább még egyszer részt tudnak venni a szaporodásban.
Bízom benne, hogy igazam van!
Szári Zsolt, a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt vezérigazgatója
